Válogatás a Benei Krónika cikkeiből

A Gyöngyösi Újság 1910. május 1-ei számából, korabeli helyesírással

Mátrafüred. Olyan gyönyörű hely, amelyről azt szokták mondani, hogy ilyet az Úr Isten csak jókedvében teremtett. Mi, akik ismerjük, a legteljesebb elragadtatással beszélhetünk róla, de teljesen önzetlenül is tehetjük azt. Abban egyetérthet Mátrafüred valamennyi ismerője, hogy e kies telep portálását – Mátrának ezen gyöngye – valóban megérdemli. Nem is erről kívánunk szólni, hanem arról, hogy ha portálni akarjuk, hogyan tegyük.
Az idegeneknek tudomást kell szerezniük Mátrafüred elragadó fekvéséről, árnyas és ózondús levegőjéről, üdítő vizű forrásairól, tarka panorámát nyujtó kilátóiról, üde gyógyító nyugalmáról, olcsó, magyaros zamatu élelmezéséről, gyógyhatásu hideg gyógyfürdőjéről, olcsó közlekedési eszközeiről, városunk közelségének előnyeiről, stb. stb. Sokan azonban egyáltalában létezéséről sem tudnak. Ha azt akarjuk, hogy mind ezt az érdekeltek megtudhassák, akkor következetesen és kevés áldozatkészséggel a nagyreklám dobját kell meg ütni. Népies modorban fénykép felvételekkel feldíszítve ismertetést kell nyomatni és azt küldeni meg azon osztályok tagjainak, ahonnan látogatókat remélhetünk.

A Városi Könyvtár anyagából gyűjtötte: Lovász Béláné

Herman Lipót festőművész Mátrafüreden

Herman Lipót (1884-1972) Munkácsy-díjas festőművész állandó kiállítása a gyöngyösi Városi Könyvtárban látható. Talán kevesen tudják – különösen a Mátrafüreden lakók – hogy a festő Füreden is megfordult, amelyet naplójában is megörökített. Beutaltként, ő és felesége, Radó Róza asszony 1952. december 4. és 17. között két hetet töltöttek a SZOT üdülő I. sz. épületében.

Az Üdülősor út végén lévő épületben ma egy idősotthon található. Az egykori szálló külseje némileg megváltozott, hiszen egy emelettel nagyobb lett, a bejárati részt is bővítették, de a kerítés még szinte ma is ugyanolyan, mint egy 1952-ben feladott képeslapon. A festő leírásából tudjuk, hogy akkoriban a szobákat és az ebédlő falait szovjet képekkel, Lenin, Sztálin, és Rákosi fotóival, a kis olvasóterem falait pedig a baráti népi demokráciák vezetőinek fényképeivel díszítették.
Hogyan teltek a beutalt vendégek napjai? Természetesen pihenéssel, sétákkal, jóízű beszélgetésekkel, olvasással, kártyázással és rádióhallgatással. Akkoriban az volt a szokás, hogy az egyes „turnusok” elején ismerkedési esteket rendeztek. A nagyobb szállodákban külön kultúros köszöntötte vendégeket – így volt ez a jelen esetben is. A festőnek és feleségének ismerősei is akadtak a beutaltak között, mint pl. a Ludas Matyi vicclap egyik szerkesztője, Gádor Béla, de színész, énekes ismerősök is akadtak.
A napi program: felkelés elég későn, reggeli 8 – 1/2 10 között, majd séta. Ebéd után pihenés következik, hiszen a 68. évében járó Herman Lipót már igényli a délutáni szunyókálást, de olykor azért szívesen fogyasztanak ebéd után egy-egy dupla feketét, mert így „jobban bírják” a korán sötétedő délutánokat.
Séták, kanaszta partik és olvasás. Lipi bácsi – mint megjegyezte – egy igen jó olvasmányt vitt magával: Illyés Gyula Petőfiről szóló életrajzi könyvét, amit még az üdülés vége előtt ki is olvasott. Terve az volt, hogy illusztráció-sorozatot készít a költő életéről, amelyből Füreden csupán egy vázlat készült el. Saját bevallása szerint különösebben nem dolgozott, csak egy békeplakát-tervet adott le.
Kirándulnak, járják a környéket. A harmadik napon „jól nekiindulnak” – no nem a hegynek –, hanem a síknak, Gyöngyösre, „mely 6 kilométerre van. Azt hittük, hogy igen gyorsan abszolváljuk a dolgot, hiszen katonai menetelésnél 15 perc alatt járják le az egy kilométert. Nálunk 20 percig tartott s így sem akart vége lenni. Legnagyobb meglepetésünkre látjuk a kilométerkövön jó idő múlva az 5 km jelzést. Rozi persze kezdett már szidni, hogy pont Gyöngyös kell nekem. A 4-es jelzésű kőnél végre elkezdődik a Külváros – egészen érdekes (az út odáig is eléggé az – dacára az országútnak). Benn Gyöngyösön nem sok látnivalót abszolváltunk, egy volt, – nagyon rossz állapotban lévő urasági lak – a két kapufélfa tetején két-két ócska oroszlánnal, – persze így téli állapotban nem valami jól néz ki. A kéttornyú templomba is bementünk, késő barokk – rossz képekkel, s ócska mai bútorokkal. A nagy vendéglőben ebédeltünk ½ 2-ig – elég jól –, aztán visszajöttünk 25 perc alatt az autóbuszon!” Utána bizony jól esett a pihenés, különösen Róza asszonynak, akinek alapos izomlázat okozott a sok gyaloglás.
A vakációzás valóban annyira „alapos”, hogy nem is rajzolgat semmit, sőt, még csak mulasztás-érzete sem volt. Csak gondolatban foglalkozik a problémákkal, pályázatra, illetve eladásra leadott képeinek sorsa aggasztja. Tervezi, hogy 70. születésnapjára egy nagyszabású gyűjteményes kiállítást készít (terve meg is valósul, Ernst Múzeum, 1954).
Az egyik napon beülnek társaságukkal a Strand kávézóba, „jóféle rumokra”. Este kultúrműsorként a pedagógus villában (ma: Hegyalja üdülő és étterem) faluszínházi előadás volt, ahol a Szibériai rapszódiából készült darabot látták. Akkor is sétálnak, ha borús, ködös az idő. Egy ilyen napon jutnak el a kilátóhoz (valószínűleg a Kozmárihoz), mely ugyancsak megtetszik a festő szemének. „Érdekes erdő, szép motívumok, a dér dacára szép kép” – jegyzi meg útközben. Tervezik a kékesi, és a galyatetői kirándulást is, mely végül is elmarad, mert Róza asszonyt ágyba kényszeríti a nátha.
Még a decemberi síkos járdán is tesznek egy sétát az autóbuszállomásig, s közben bevásárolnak a közértben. Rozi szőlőt vesz egy kofától (akinek a festő szerint ez elmaradhatatlan szükséglete), közben férje leskiccelt egy udvart. Az utolsó este a rádió Rákosi Mátyás beszédét már nem hallgatják végig, hiszen másnap már korán utaznak haza. Kelenhegyi otthonukban így ír Mátrafüredről:
„Aztán maga a telep. Az icipici falucska, mellette a nem tudom milyen gyárüzemmel. A régi kis templomocska – gótikus oldallal, s barokk faszobrával, kedves kis tornyával – aztán a villarész kétségtelenül nagyon csinos kis villákkal (szebbek mint a balatoniak), a kis téli kertecskékkel, a strandfürdőjével, hegyi patakjaival, tipikus kilátó tornyaival, szép erdei sétaútjaival, – nagyon festőinek elképzelt fáival, országútjaival, s mellette a Kopár legelő hegy, kanyargó vizével (nehezen festhető motívumjaival), kisvasútjával” – szép emlék marad.
Annyira szép, hogy 1953. júniusában valóban visszatér feleségével a Mátrába, ezúttal azonban Mátraszentimrére, ahol újabb élményteli – és ezúttal termékeny – két hetet tölt.
Lovász Béláné

Az első iskola Mátrafüreden

A Benei malmokhoz érkező, és őrlésre váró emberek elszállásolása céljából Gyöngyös város a XVIII. sz. végén csárdát építtetett Benén. A szomjas utazóknak itt mérték a város borát. Ez a csárda 1909-ig működött vendégfogadóként. Ebben az évben alapította a város Mátrafüred első iskoláját, ami egy évig bérelt épületben működött, majd 191.-ben a volt csárda épületébe költözött. Ez a ház ma a Bene Egylet székhelye.
Az első évben 27 tanuló járt egy vegyes osztályba, egyetlen tanterembe. A tanító is ebben az épületben lakott. 1930-31-ben 52 tanuló volt összesen. 26 fiú és 26 leány. Az iskola falára a Gyöngyösi Tanítói Járáskör 1931. június 06-án helyezte el a következő szövegű emléktáblát: „ez az épület a hajdani híres Benei Csárda volt. Itt aludt Vörösmarty Mihály 1829. szept. 01-én”. Erről az utazásról és nevezetes itt alvásról olvashatunk Vörösmarty Mihály Fábián Gáborhoz írt levelében. (Megtalálható Lisztóczky László: Mátra gyöngye c. könyvében)
Az új iskola 1939. szept. 01-én készült el. Ennek épülete a mostani Baba Múzeum helyén állt. Egyetlen tantermébe járt délelőtt a hat összevont osztály. Délután az iskolából már kimaradt nagyobb gyerekeknek volt kötelező ismétlő tanítás. Visszaemlékezők szerint Kravcsik János és Dániel Miklós voltak az első tanítók Mátrafüreden. Az iskola udvarán minden osztály kapott egy kis elkerített részt, ahol virágokat, veteményest gondozhattak.
A II. világháború után a tanítás már nemcsak itt, hanem a Pongrácz-féle ház egykori kocsmatermében is folyt. Az igazgatói lakás és a nevelői szoba továbbra is a csárda épületben kapott helyet.
A fegyelmezés? Nádpálcával fenekelés, „körmös”, sarokba állítás és hasonlók.
A fűtés vaskályhával történt. Bizony gyakoriak voltak a kabátban töltött napok, ha a kályha nem akart égni, inkább csak füstölni. Még a hatvanas években is előfordult „szénszünet”, amikor nem volt elég tüzelő, és a kemény télből egy-két hetet otthon tölthettek a gyerekek. Az 1950-es évek közepén bővült az iskola két tanteremmel, szertárral, tanári szobával. Az alsó és felső tagozatot ekkor két-két csoportra osztották. Együtt tanult az 1-3. a 2-4. az 5-6. és a 7-8. osztály. Eleinte három nap az alsósok voltak délelőtt, három nap a felsősök. (akkor még szombaton is volt tanítás) Később bevezették a heti váltást, majd féléves váltásra tértek át. A tanítás nem volt egyszerű az összevont osztályokban. Amíg az egyik osztálynak közvetlen órája volt, a másik önállóan dolgozott, lehetőleg ugyanabból a tantárgyból.
Még ekkor is sokat fagyoskodtak tanárok és tanulók. Pedig az ellátmányból vett tüzelő mellé minden ősszel gyűjtöttek fát a felsősök az erdőről, az Erdőgazdaság engedélyével. Ezt a fát aztán valamelyik fogattal rendelkező szülő szállította le az iskolához.
A hatvanas években iskolabálokat rendeztek. Ennek bevételéből televíziót vettek. Adásnapokon az alsó tantermet rendezték be „mozinak”. A település lakói tömegesen jöttek TV-t nézni. Az iskola ennek bevételéből tudott eszközöket vásárolni, például színes krétát.
A mostoha körülmények ellenére a gyerekek szerettek a füredi iskolába járni.
Amikor felépült az új, korszerű iskola az Üdülősor úton, először a felső tagozatosok költöztek át. Az alsósok és a napközi maradt még a régi épületben egy ideig. Ennek az írásnak nem volt célja a majd száz év alatt itt tanító összes pedagógus felsorolása.
Ez inkább egy kis helytörténeti visszatekintés volt, most, hogy Mátrafüred 98 év után elveszítette iskoláját.

Szalmásiné Vilcsek Katica

Spetykó Gáspár gyöngyösi népies költő verse (1883)

„Bene, Gyöngyöshöz tartozó puszta, a regényes fekvésű Mátra tövében, hol a népmonda szerint azon patak folyik, melyet Szent László király szomjan tikkadt hadseregének a sziklák oldalában kardjával nyitott. E patak soha ki nem apad, soha be nem fagy; ezért rakva van malmokkal, melyek e vidék liszt szükségletét bőven fedezik (fedezték).”

Bene völgyi pitlés malom


Benevölgyi pitlés malom,
A rózsámat ide csalom,
Ide csalom okkal móddal,
Majd jól tartom molnár-csókkal.
Az én rózsám kerti-virág,
Szeretné az iródiák,
Szeretné, de bokrétának
Nem szakajtja le magának!
Reszket az én rózsám keble,
Mint a malomban a pitle,
Tudom én, bár ő tagadja,
Hogy mit őröl a garadja!
Lassan forogjon a garad,
Az én rózsám nálam marad.
Nálam marad éjszakára,
Szivem lesz a vetett ágya.
Vetett ágyon, a szivemen
Legszebb tündér álma legyen,
Álmában talán ki mondja,
Hogy szerelem az ő gondja.
Mikor a rózsám felébred,
Készen találja a lisztet,
Nem veszek én tőle vámot;
Elég csók éri a számot!

A Szent Anna kápolna története 1865-ig

Ezt az Abasár községhez tartozó kápolnát báró Bossányi Gáspár alapította 1768 körül. A főnemes gondoskodott a kápolna bútorzatáról is: az oltárt, az Oltáriszentség tartóját (tabernaculum), a padokat, az orgonát és a kisharangot az ő költségén vásárolták meg. A kegyhelyet Máriássi Sándor püspök szentelte fel. A kápolnában szentmisét általában az idelátogató zarándokok elmenetele után, illetve Szent Anna neve napján (július 26.) és engesztelés napjaiban tartottak („…post excessum Eremicolarum…in diebus Rogationum et in Festo Sanctæ Annæ…”). Az épület állagáról ennyit jegyez fel az irat: „..nem engedi át az esőt…” („…Capella vero Sanctæ Annæ non nihil perpluit…”) Az 1810-es hivatalos egyházlátogatási jegyzőkönyv (Canonica Visitatio) lapjai több információt is nyújt a kápolnáról. A falutól északra helyezkedik el, a Sár-hegy tetején, falai erősek, és maga az épület jól karban tartott. Mind az épületet, mind a hozzá tartozó tornyocskát zsindelytető_ fedi; a tornyocska belsejében egy, a névadója tiszteletére szentelt 35 fontos (17,5 kg-os) súlyú kisharang helyezkedik el. A kápolna oltárát is a szent asszonyról nevezték el, a rajta lévő szobor mindkét oldalán díszített. A szentségtartó fából készült, hordozható oltára épségben van. A felszereléséhez tartozik még hat gyertyatartó is. A kápolna mérete: 3 öl hosszú (körülbelül 5,7 méter), szélessége 2 öl ( körülbelül 3,6 méter) A Szent Anna Kápolna kegytárgyai a következők az 1810-es felmérés alapján: 1 rézkehely; 2 korsócska; 1 óntálca; 1 fából való Krisztus-kereszt az oltáron; 2 lepel: az egyik sötétkék egyszerű anyagból, rojtokkal díszített darab, melynek egyik oldalán Jézus Krisztus és Szűz Mária képmása látható, a másik ruha szintén sötétkék alapú és rojtokkal díszített, de ezen Remete Szent Pál és Szent Antal alakja van; 1 hordozható tető zöld anyagból, melyet egybeszőtt fehér rojtok és fehér virágok borítanak; 1 sárga selyem díszpárna; 1 két oldalán sárga miseruha, a közepén levő selyemanyagot ezüst és arany virágdíszek fedik; 1 ruhaöv 1 alba, 2 válltakaró körgallér, 3 kehelykendő, 3 ostyakendő, 2 törülköző; 1misekönyv; 1 gyertyák tárolására való láda; 1 asztal, melybe ruhák tárolására szolgáló ládarészt építettek bele; 1 ülőke; 2 hordozható lámpa; fali szobrok: Mária Magdolnáé, a Szenvedő Szűzanyáé, a keresztre feszítésé, Krisztus megostorozásáé, a kis Jézusra vigyázó Boldogságos Szűz Máriáé; 2 csengettyű az oltárnál; 1 kereplő; 1 háromváltós, nagyon értékes orgona. Az az egyházközség 1797 óta ünnepelte hivatalosan a Szent Anna napi búcsút a kápolnánál. Sebők Ferenc abasári plébános 1797. június 1-jén kelt levelében a búcsúnap hivatalossá tételének engedélyezését kérte VI. Pius pápától Eszterházy Károly püspök közvetítésével. Indítványát arra alapozta, hogy az abasári hívek egészen egyedülálló módon már 500 éve rendszeresen kijárnak július 26-án bűnbánati napot tartani a Sárhegyre. Példaértékű buzgóságukkal kiérdemelték tehát, hogy az Egyház hivatalosan is helyrerakja a Szent Anna ünnep tiszteletét. Az abasári plébános emellett azt is kérte, hogy amíg Rómából az engedély megérkezik, a püspök árassza rájuk főpásztori áldását, hogy a hívek eddigi 40 napos búcsújának kegyelmi kérvénye ne menjen veszendőbe. VI. Pius pápa július 11-én kelt rendeletében megadta Abasár hitbuzgó katolikusainak a búcsújárás és a bűnbocsánati nap lehetőségét a kért időpontra, július 26-ra. Érvelése szerint, mivel a hívek minden egyes évben az adott napon az első Vesperástól a nap lenyugtáig lelküket odaajánlva a szent célra, ellátogatnak a Szent Anna kápolnához, azzal a keresztény hitelvek megerősítését szolgálják az eretnekség kigyomlálásával, az Úristenhez felszálló imáik pedig emelik az Anyaszentegyház erejét és megerősítik azt, megérdemlik búcsúnapjuk hivatalossá tételét, melyen bűneik teljes bocsánatot nyernek. („…a primis Vesperis usque ad occasum solis dierum huiusmodi singulis annis devote visitaverint, et ibi pro Christianorum Principium concordia hæresum exstirpatione, ac Sanctæ Matris Ecclesiæ exaltatione pias ad Deum preces effuderunt, quo die præmissorum id egerint plenariam omnium peccatorum suorum Indulgentiam et remissionem misericorditer in Domino concedimus…”). Eszterházy Károly püspök november 11-én egyházmegyei szinten is kimondta, hogy a következő év Mária Magdolna napjától kezdve a hívek érvényesen ünnepelhetik már hivatalosan is hagyományos ünnepeiket. 1817 húsvétján Szaniszló Imre plebános a kápolna gondnokát, Janoviczky Józsefet leváltotta öreg kora miatt, ami nagy felháborodást keltett a községben. Az idős gondnok írásos panasszal fordult az érsekhez. „Elkeseredett szívvel, zokogó könyves szemeimvel lábajihoz borulo kegyelmes Excelentiadnak. Mivel már nyolcvanegy esztendőköt betöltöttem, ez soha nem történt rajtam, amit most tisztelendő sári plebános, Szaniszló Imre úr elkövetett, hogy az sári határban levő, nevezetesen Sár hegyén kiss kápolnácskának kulcsát (ki is Szent Anna asszony tiszteletére vagyon fölszentelve) tőlem elvette, és egy asszonyságnak gondviselése alá rendelte és atta. Mely cselekedetiért plebános urunknak, zúgosódik az egész helységben lakozó nép. Ez a dolog történt Húsvét keddén. Reggel kijött az kápolnához szentmisét szolgálni káplán úrral együtt. Elvégezvén az isteni szolgálatot, akkor plebános úr ezen szavakra fakadott, hogy „Már az kápolna gondviselése ennek utána nem az Janoviczkijé fog lenni, hanem az Szécsyné asszonyomé”. Erre a szókra fölzendült az egész ott levő nép, zúgolódva mentek el az szent kápolnátúl. Hogy mi legyen az oka [ti. a leváltásnak], nem tudom, mivel már 46 esztendeje, mióta gondviselésem alatt vagyon, akkor pedig elpusztúlásban volt….én felfogván gondviselésem alá, fölépítettem, és oltárát felékesítettem, ami hozzája szükséges, gondoskodásom által mind megszereztem. Mivel Istennek rendelete szerint 27 esztendeje özvegyi sorsban élvén, lakásom is az kápolnához közel vettem, hogy ott az oda járuló jó keresztényekkel szombati napokon litániát és sok szép imátcságokat mondottunk, szentmiséket is esztendőnek elforgása alatt sokszor szolgáltattunk… Ezért Excelentiadnak, mint kegyes főpásztorunknak, alázatosan könyörgök, hogy méltóztasson aszt a kegyes rendelést tenni, ismét gondviselésem alá adni [a kápolnát]…”. A panaszlevelet elolvasva, az érseki hivatal május 11-én elrendelte Sebők Ferenc gyöngyösi plebánosnak (egyben egyházkerületi diákonusnak), hogy szálljon ki a községbe, és hallgassa ki Janoviczky Józsefet és Szaniszló Imre plebánost, majd tegyen jelentést a hallottakról Sebők Ferenc május 22-én sort is kerített a kihallgatásra, melynek során fény derült arra, hogy a helyi plébános Janoviczky gondnokot állandó részegsége és túl öreg kora miatt bocsátotta el. Az idős ember végül maga is elismerte, hogy eléggé elhanyagolta a kápolna gondozását, és önként lemondott a megbízatásáról. Szaniszló Imre plébános 1818. április 25-én engedélyt kért egy (a szöveg alapján) ismeretlen asszony jótéteményéből származó faragott kőszobor felszentelésére. A Fájdalmas Szűzanyát ábrázoló műemlék Engesztelés napi felszentelésére az érsek április 28-ai válaszában megadta a lehetőséget. A Szent Anna kápolna épülete előtt egy fakereszt állt, amit 1831-ben egy kőkereszttel cseréltek fel. Az akkori abasári plébános, a grófi származású Velasco Vince április 30-án levélben kérte az új kereszt felszentelését. A május 2-án kelt érseki levél az új kereszt felszentelését megengedi, ám meghagyja, hogy a patai kerületi esperes tegyen jelentést a végrehajtás körülményeiről. A kerületi esperes, Harmos László, aki egyben a solymosi plébános is volt, május 13-án értesítette az érsekséget, hogy Szécsy István és felesége, Gregorits Terézia három nappal korábban 30 forintos alapítványt tett le a kőkereszt felállítására, melyet a falubíró és a jegyző is hitelesített. Az okirat szövege a következő: „Kötelez Levél, A mellynek tartalma és értelme szerint én alúl írt Nemes Szétsÿ Istvány Nemzetes Gregorits Therezia Hitvessemmel és Maradványaimmal adom tudtára mindeneknek most és jövendőben valakiknek illik ezen Levelemnek rendiben: hogy itt a Saári Határban mint a Szent Anna Asszony Kápolnája előtt az eddig volt régi Fakereszt helyében Isten Ditősségére most általam és magam költségin állított Keő Keresztnek Örököss fenn tartására Harmicz, az az 30 rajnai forintokot ajánlván, melly Capitulio [tőkeként] a mai naptól fogva, az az 10a Maÿ 1831. Legalis Interessre [törvényes kamatra] nálam maradván, Annak el hitelére saját alá írásommal magamtúl, és successorimtúl [örököseimtől] adtam ezen meg eőrssített Contractualis Levelemet [szerződésemet]. Saáron 10a Maÿ 1831. Nemes Szécsÿ Istvány és hitvese Nemes Gregorits Theresia keze vonása xxxx. Coram me Jurassor Loc Notario, Joannes Mattyasovszky [előttem, mint hiteles helyi jegyző előtt, Mattyasovszky János] Harmos László tehát joggal közölhette az érsekséggel, hogy a kőkereszt, illetve későbbi karbantartási költségei biztosítva vannak, mivel a Szécsy-család kötelességenek eleget fog tenni. Ugyanakkor a felszentelés jóváhagyását szorgalmazta, mivel az alapítványt már letették, és a kőkereszt felállításának munkálatai is elkezdődtek már a helyszínen. Május 16-i levelében az érsek jóváhagyta a kőkereszt felszentelését. A Szent Anna Kápolna gondnoksága 1856 októberében folyamodványt nyújtott be az érsekséghez, melyben 60 rajnai forintot kértek a Szent Anna Kápolna kasszájából, hogy a Mária Magdolna képet renováltathassák. A választ október 15-én írták meg az érsekségen: a képjavítás költségeként előrevetített 60 forintos árat méltányosnak ítélték meg („…eandem effigiem exposito 60 florenorum in pretio dignam esse judicaverit…”), át is utalták, és a döntésről értesítették a sári plebánost is. 1859 kora tavaszán hatalmas szélviharok okoztak károkat mind a Szent Anna kápolna tetőszerkezetében, mind a Szent János kápolna előtti kőkeresztekben. A faanyagból összeállított tetőfedő anyagot (korabeli szóval kifejezve „allást”) a hatalmas szél emberfeletti ereje felszaggatta. A tetőfedő elemek egy része még használható állapotban maradt, másik része a gyöngyösi hívek adományából állt rendelkezésre, de nem volt munkáskéz, mely a kellő helyre juttathatta volna őket. Ezért kérte Mracskó Antal plebános az érsek segítségét április 2-i levelében. A hat nappal később adott érseki válasz megadta ugyan a javításra az engedélyt, de embert nem küldött a javításra, oldják meg a sári lakosok önerőből vagy fogadjanak ők munkásokat, de erre csupán mérsékelt összeget fordíthatnak a kápolna vagyonából. A Szent Anna kápolna részére alapítványt is tettek le a lakosok. A felajánlott pénzösszegeket egy ideig a plebános őrizte a templom pénztárában, majd megőrzés, tőkésítés és kamatozás céljából az Egri Egyházmegyei Alapítványi Hivatal kasszájában helyezte el. Például 1860. július 20-án Andrássy Ferenc alapítványi pénztáros 100 osztrák érték forintot könyvelt be a kápolna javára; 1861. március 1-jén 50 osztrák értékű forint került be az alapítványi pénztárba.

Az Egri Főegyházmegyei Levéltár anyagából feldolgozta és fordította:
Komjáti Zoltán Igor