Galyatető – Történetek

30 éve történt: több mint félezer európai erdész versenye Galyatetőn

Az erdő és a sísport testvérek. Kevés olyan sífutó vagy biatlon verseny van a világon, ahol a pályák ne erdei környezetben lennének. Így van ez nálunk is. A hajdanában szebb időket megélt Galyatetői Sí Centrum maradványai hirdetik annak emlékét, hogy itt valaha komoly versenyek voltak.

Megnyitó a Galya szálló előtt

A Sí Centrum történetének egyik jelentős eseménye 1993 februárjában volt, amikor itt került megrendezésre a XXV. Európai Erdészeti Északi Síverseny. Ebben a kis írásban elmesélem az esemény előzményeit és magát a versenyt, aminek még ennyi év után is van híre. Ha, valahol Európában öreg, erdészsíző barátaimmal találkozom, még emlegetik. Mivel alapvető személyes kapcsolatom van ehhez a történethez, első forrásként tájékoztatom a Tisztelt Olvasót!

Ami engem illet, a galyatetői verseny története valójában a ’60-as években kezdődött. Gimnáziumi és egyetemi éveim alatt a sport jelentős mértékben kitöltötte a szabadidőmet. Sokszor még a tanulásra tervezett időből is elloptam a levegőn való mozgás javára, és tudom, hogy ez a befektetés busásan megtérült a szellemi tevékenység során.

Amikor az erdőmérnöki diploma megszerzését követően elhagytam Sopront és vele együtt az Alma Matert, erősen lecsökkent a mozgás aktivitásom. Főleg, amikor már a gyerekekkel is foglalkozni kellett. E tekintetben a negyvenes éveimhez közeledve mélyponton voltam. Mozgáshiányból eredő térdfájás, bottal bicegés.

Akkoriban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban dolgoztam.

Volt némi közöm az erdészeti közjóléti feladatok pénzeléséhez. Egy napon felkeresett minket Holéczi Tibor, a Magyar Sí Szövetség akkori főtitkára. Vele más ügyek révén már volt kapcsolatom. Agilis és minden erejét a sportág fejlesztésére fordító emberként ismertem meg.

Célja volt, hogy Galyatetőn kiépítsen egy sí központot, ehhez kérte a támogatásunkat. Nyitott fülekre talált nálunk és a Galyatetői Sífutó Központ nagyrészt erdészeti közjóléti pénzek bevonásával meg is valósult.

Főtitkár úr egyszer megkérdezte, hogy miként állok a futással. Felcsábított Budapesten a Normafához, ahol főként kiöregedett sífutókból és lelkes amatőrökből állt össze egy csoport, akik hetente több alkalommal futó és sífutóedzéseket tartottak. Rendszeresek voltak az amatőr versenyek is. Hozzájuk csapódtam, és így keveredtem be a sífutók és biatlonosok világába. Mai átlagéletkorunk 80 körül van, és csak halkan jegyzem meg, hogy eddig csak két társunk váltotta fel az égi hómezőket a mostanában hó hiányos hazai terepekkel. A rendszeres mozgás engem is kiemelt a térdfájósok világból. Szóval a sport „orvoslátogatás” helyett ajánlható.

Akkoriban, a munkakörömnek köszönhetően, rendszeresen kaptam a német és osztrák erdészeti lapokat, amikben évente tudósítást közöltek az Európai Erdészeti Északi Síversenyről (EFNS). A ma már mozgalomnak nevezhető erdész sporttalálkozó gyökerei a Fekete-erdőben erednek. Ez a verseny ma is a világ legnagyobb létszámú biatlon eseménye, sokszor 1000 feletti résztvevővel. A programban nemcsak sport, hanem szakmai tanulmányút is szerepelt. A „Vasfüggöny” mögött üldögélve olvastam a beszámolókat, és arról álmodoztam, hogy talán valamikor magyar csapat is kiutazhat erre az eseményre.

Valamikor, a ’80-as évek végén, az Országos Erdészeti Egyesület elnöke és főtitkára meghívást kapott Trier-be, a német erdészeti egyesületek találkozójára, ahová engem is elvittek.

Az egyik közösségi estén, mint amolyan szegény rokonok, külön üldögéltünk egy asztalnál. Nem volt pénzünk arra, hogy társasághoz csatlakozzunk. Rágondolni is rossz volt, hogy ott esetleg még fizetni is kellett volna egy kört. Az asztalunknál velünk búslakodott önmagában egy szakállas úriember is. Egy üveg bort azért megreszkíroztunk, és megkínáltuk őt is. Bemutatkozáskor derült ki, hogy svéd. Rögtön meg is kérdeztem, hogy hallott-e az EFNS -ről? Felcsillant szemmel elmesélte, hogy ő ennek a versenynek az egyik alelnöke. Hoppá! Talán feljött a magyar erdészsízők szerencse csillaga!

Egy másnapi Mosel-parti kocogás során össze is barátkoztunk, és barátságunk az ő haláláig tartott. Szó mi szó, a következő évben már magyar csapat is versenyzett a Harz- hegységben, és ez az EFNS kapcsolat a részünkről még a mai napig is tart. Akkoriban még számottevő volt a magyar sífutósport, rendelkezésre álltak a lelkes sportemberek, és volt egy pompás biatlonpálya is. Ennek alapján elvállaltuk a 25. EFNS megrendezését.

Az 1993 februárjában, Galyatetőn megrendezett verseny és a hozzá tartozó heti szakmai és kulturális program – ma már elmondhatjuk – legenda számba menő esemény volt.

Az ügy nem volt izgalomtól mentes. Azon a télen nemhogy nálunk, de sehol Európában nem volt hó. Lógó orrú erdészek hozták addig nem használt sífelszerelésüket az Alpokból, Skandináviából. A Mátra havat nem látott fáinak kopasz ágai fogadták őket. Nem hitték, hogy itt a puszták peremén még versenyezni is fognak. Mi, viszont bíztunk benne, hisz Főtitkárunk határozottan megmondta, hogy lesz hó azon a héten. És ez be is jött!

Az ünnepélyes megnyitó perceiben nagy pelyhekben rákezdett az égi áldás! A Galyatetői Nagyszálló előtt rendezett megnyitó közönsége, mintegy 600 ember rögtön felélénkült, és örömében táncra is perdült a Pénzügyőr Zenekar néhány tagja által generált jó kis osztrákos muzsikára.

Hozzá kell tenni, hogy a nagy hidegben a zenészek kürtje befagyott, de ez nem volt akadálya annak, hogy vagy fél órán át tartson a buli. A résztvevők számára felejthetetlen élmény volt még az egy napos tanulmányút is.

A Bükk-fennsíkon, a frissen esett havon síléccel járták végig a szakmai kirándulás útvonalát, amit Szilvásvárad és Eger látványosságai zártak le, természetesen egy Szépasszony-völgyi programmal a végén.

Szakmai kirándulás a Bükk-fennsíkon

Kezdődhetett a verseny. Fél méteres kiváló hó és napsütés édesítette meg a versenyzők életét. A galyatetői sífutó pálya soha nem látott számú erdészt hordozott a hátán Norvégiától Olaszországig.

A biatlon puskák csattogása és a szurkolók hangja verte fel Galyatető csendjét. Öt napig tartott ez a „símennyország”, és ebbe még egy több száz résztvevős tömegverseny is belefért a hétvégén. De, semmi sem tart örökké. Az elutazás napján ez a csoda, zuhogó eső kíséretében köddé vált. Úgy tudom, hogy 1945 után a mai napig ez volt a legnagyobb nemzetközi erdészeti rendezvény Magyarországon.

Az EFNS kapcsolataink ma is élnek, kibővülve az erdész tájfutással, aminek keretében évente rendeznek hasonló versenyeket több száz résztvevővel. Az elmélyült nemzetközi kapcsolatok révén nagyon sok kolléga és egyetemi hallgató tudott részt venni ezeken az eseményeken, és kapcsolatot teremteni külföldi szakmabeliekkel.

Az erdész sport gyökereket eresztett nálunk is. Elkötelezettségünk alapján és abban a tudatban, hogy az erdészeti kommunikációban az erdőben sportolóknak igen nagy szerepe van, a Mátrához erősen kötődő Urbán Imre erdőmérnök barátommal megalapítottuk az Országos Erdészeti Egyesület Erdei Sportok Szakosztályát.

Célunk volt megépíteni a megértés és együttműködés hídját az erdészek és az erdőt igénybevevő sportolók között. Utódaink révén ez a program ma is sikeresen folyik.

Abban a reményben fejezem be kis írásomat, hogy a Galyatetői Sí Centrum jobb, remélhetőleg szép havas-deres napokat is meg fog még élni. Ennek reményében lelkes emberek nagy szorgalommal fáradoznak. Talán, ez a kis írás is segíthet abban, hogy nagyobb figyelmet és támogatást kapjanak a hazai sísport fennmaradása és ezáltal minden sportszerető ember érdekében.

Gerely Ferenc, erdőmérnök

Néhány archív fotó őrzi az emlékezetes eseményt.

Rudy Kynast, az EFNS alelnöke verseny közben.
Szakmai kirándulás, pihenő a Zsidó-réten
Szakmai kirándulás a Bükk-fennsíkon, elől Urbán Imre.
Rajt-cél a galyatetői biatlon központban

Galyatető csak egy van…

Kodály az esztendő felét itt töltötte, a róla elnevezett kápona – amely az ország legmagasabban fekvő kápolnája –  harmóniumán született meg 1942-ben a Csendes mise, ami a Missa Brevisnek szolgált alapjául.

A magaslati klíma gyógyhatásai, a méltóságteljes montán bükkösök, a páratlan látványt nyújtó kilátás vonzzák a turistákat és a fotósok paradicsoma. Egyedülálló körpanoráma tárul elénk a Galya-kilátóból: észak felé a Tátra csipkés láncai, keleten a Bükk-fensík platója látszik, délen leláthatunk a Jászságig, nyugaton a főváros napnyugtáját, tüzijátékát is megcsodálhatjuk.

A téli sportok szerelmesei élvezhetik a sífutás örömeit a megújult pályákon neves edzők közreműködésével, de a helyi síkölcsönzőben minden igényt kielégítő felszerelést is bérelhetnek.

Galyatető földrajzi, klimatikus és természeti adottságai az ország egyik legkülönlegesebb magaslati üdülőhelyévé teszik, telis-teli felfedezésre váró csodákkal, amik csak a mesékben és Galyatetőn vannak.

Varró János, több rangos fotópályázat nyertesének fotóival szeretnénk minél több turistának, fotósnak, természetjárónak kedvet csinálni, hogy látogassanak el erre a különlegesen szép adottságú helyre, az ország legmagasabban fekvő lakott hegyére, vagy ahogy itt mondják: a Hegyre. Aki a fővárosból feljön Galyatetőre, akár „haza is nézhet” Budapestre. Napfelkelte, naplemente, tűzijáték Galyatetőről nézve. (A fotók megtekinthetők a Varró-Galériában).

Rostás Gabi

Egy lelkes csapat – helybeliek, nyaraló tulajdonosok – összefogott, hogy Galyatető padjait felújítsák/megszépítsék.

Varró János beszámolója a munkálatokról.

Tóth Imre a padok faanyagát és a rávaló festékek árát finanszírozta amellett, hogy egy komplett brigádot látott vendégül napokig Csólyospálosról, akik a galyai lakosokkal együtt a régi padok beton lábainak áthelyezésében segítettek. Matuska Jenő speciális célgépeivel segített nagyon sokat a régi 24 db pad roncsainak kivételében és a 12 db új pad beton lábainak kiásásában. Ennyit lehetett megmenteni a régiekből. Tiszarovics Dezső a faanyagok beszerzését, gyalulását, marását, csiszolását végezte. A kevésbé sérült betonlábak rendbehozatalát és az összes lábfelület kezelését, valamint a padok festését jómagam vállaltam. A padok felszerelése a lábakra Roland fiam és unokáim, Zsombor és Botond, valamint Tiszarovics Dezső segítségével történt

A Galyai Fórumnak is van már története,...hiszen 2019-ben jelent meg az első szám, melynek beköszönő gondolatai ezek voltak…

Galyatető nagy múltú, turisztikailag igen látogatott, klimatikus üdülőhely, amely bővelkedik legek-ben.  Az ország legmagasabban fekvő üdülőtelepe, itt találjuk a legmagasabban fekvő kápolnát, melyet Kodály Zoltánról neveztek el „Kodály kápolnának”.

A Mátrához – elsősorban – népdalgyűjtő útjai kötötték. „A hegyeknek hangjuk van” – vallotta, és ezt a hangot számos művében fel is idézte. A kápolna harmóniumán született meg 1942-ben a Csendes mise, mely a Missa bravis-nek szolgált alapjául. Számára a zene belső világunk jobb megismerése, kiteljesedése volt. Az esztendő felét a Nagyszállóban töltötte, a zeneszerző második otthona volt Galyatető.

A természet lenyűgöző szépsége, a hegy szelleme, különös hellyé varázsolta Galyatetőt, melynek csupán maroknyi lakossága van, akiket szeretnénk bemutatni, valljanak magukról, mondják el hogyan kerültek a hegy varázsába, és akik elmentek innen évtizedekkel ezelőtt, vajon, mi hozta vissza újra őket?

Természetesen szólni kell Öcsiről, a labradorról is, a hegy rókáiról (Vukjairól, Boldizsárjairól), Calciferről, az őrmesterről, aki az ablakból felügyeli Galyatető rendjét, és a legújabb lakóját is említsük meg, Diót, aki “hamis” szigorral őrzi a hegyet és akik szintén részei ennek a kis életközösségnek. A hegy lakói azon kevesek közé tartoznak, akik tisztában vannak kiváltságos élethelyzetükkel, és megélik a napjaikat a maguk teljességében.

Azonban, nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy Galyatető méltatlanul el van hanyagolva, a múlt sikertörténeteiből már nem képes megélni, és nagyon elkelne egy gondos gazda, aki visszaadja az üdülőhely régi patináját! Annál is inkább, mivel hazai/külföldi turisták is egyre többen látogatják, és a természeti környezet szépsége sem képes már elfedni végtelenül elhanyagolt mivoltát.

A Galyai Fórumot is az a célszerűség hozta létre, hogy legyen egy platform, ahol helyet kapnak a hegy meséi, igaztörténetei, de megoldásra váró problémái is. A hegy lakóiról szól a hegy lakóinak, emberi történetekről, a természeti környezet hiteles megismertetéséről, kultúráról, sportról, a hegyvidéki életről.

Néhány év alatt sokan megismerték az online újságot, mára (2022) már öt kontinens több mint 60 országában olvassák a Galyai Fórumot és a weboldal többi információit.

Rostás Gabi, főszerkesztő

Egyetemiek” menedékháza

(Korabeli helyesírással)

Tátra, Fátra, Mátra…A szent hármashalom, az egységbe foglalt négy folyóval és az apostoli kettős kereszttel alkotja a magyar címerpajzsot, jelentette a régi, a nagy, a boldog Magyarországot. Ma, ha rátekintünk címerünkre, belső szorongás vesz rajtunk erőt, mert a hármas halomból csak egyet mondhatunk a magunkénak.

Tátra, Fátra, Mátra…Mit jelentettek nékünk? Nem törődtünk Veled, mily semmibe sem vettünk. Jöttünk, mentünk boldogan éltünk, naponként láttunk és nem simogattunk, nem becézgettünk, nem élveztük szépségeidet, pedig egészben a miénk voltál. Ha „nagy kirándulást”” rendeztünk, felmentünk a Sárhegyre – a Szent Annához – , kimentünk Benére, de ki ment tovább, ki nézte, ki bámulta meg, hogy mit rejtesz felsőbb rétegeidben. Ki látta, ki élvezte csendedet, ki borult le csodás bérceid előtt. Voltak természetimádók, voltak, kik nagy szöges cipőben, hosszú botokkal, hátizsákkal jöttek, messziről jöttek. Megbámultuk őket. Kik ezek, mit akarnak, hová mennek?

Nem értettük őket. Jöttek, eltűntek s néhány nap múlva mentek. Itt a városban is élt közülök néhány. (Hanák Kolos, Széky István, Makra Géza, Ehrlich Mihály stb.) Azt mondották, hogy ők turisták. Tudomásul vettük, de céljaikat nem értettük.

A turistákon kívül volt néhány szalonkabátba járó gyöngyösi polgár is, ki lelkesedéssel beszélt, vitázott a Mátra szépségeiről. Kinevették, kigúnyolták őket. Néhai jó Csomor Kálmán polgármester elültette a benei fenyveseket, városi programmá tette a benei kérdést. Ki hallgatott rá…Pápay Mihály által megépített hat villa és semmi más az eredmény. A turisták élték a maguk életét. A Mátra Egylet nagy értékű munkásságot fejt ki, de e kis, lelkes társaságon kívül alig vett valaki más tudomást a Mátráról. Az 1914 körüli időkben nagy, dermedt csend következett. Lidércnyomásként nehezedett ránk a nagy készülődés, majd kitört a vihar. A Mátra őserdeinek felnyögő, panaszos zokogását túlharsogta az ágyúk, fegyverek morajlása; aztán jött a nagy ájultság. Felébredtünk, tapogattuk tagjainkat s rájöttünk, hogy se kezünk, se lábunk. Nincs Tátránk, nincs Fátránk, könnyes szemekkel nézhetünk fel a kis Benjaminusra, a mi árván maradt Mátránkra.

Ki tudja meddig sírdogálunk, ha meg nem jelennek újra a nagy, szöges bakancsosok. Jöttek. Most azonban már lassabban, gondterhesebben jártak és közöttünk is meg-megálltak. A turistabot helyett egy-egy gerenda volt kezükben, a turistazsák belsejében egy-egy tégla is meghúzódott. Az egyiket Vigyázó Jánosnak hívták, a másik Horn K. Lajos névre hallgatott. Ügyvéd és mérnök. Vasárnaponként turistáskodtak. Mit akarnak, hová igyekeznek, miért cipekednek? Nem tudtuk, csak bámultuk és tőlük hallottuk: elveszítettük a tátrai ház építésének lehetőségeit, jöttünk itt felépíteni azt és felfedezni a Mátrát. Jöttek és győztek. Háton hordták a téglát, kunyeráltak, lelkesítettek bennünket és felráztak! Pár évi (1922-1925) szívós, bámulatra méltó munka után felavatták a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Magyar Hegymászók Egyesülete Bierbauer Virgil műépítész által tervezett menedékházát (1925).

A Magyar Hegymászók Egyesületének Galyatetői „Egyetemiek” menedékháza a csonkahaza másodlegmagasabb hegyén, a 965-6 m-es legmagasabb pont mellett, helyszíni terméskőből, 1922-től 1925-ig épült.

Eredetileg a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Tátrajáról a menedékházat a Magas-Tátra mélyén rejtőzködő Batízfalvi-tó partjára akarták építeni. Közben kiütött a háború, elvesztettük a Tátrát és így az egyesületnek a MHE-ben tömörült megmaradottjai a Magas-Tátra helyett az országcímer egyetlen megmaradt halmára, a Mátrára szorultak. A Galyatetőt azért választották, mert onnan tiszta időben jól látható régi működésük területe, minden magyar hegyjárónak szíve-vágya a Tátra, azonkívül a Galyatető orma mintegy 80 holdas virágos és kilátásos rétséggel emelkedik az erdőhatár felé, amelynek a Piszkéstető felé, valamint a délnek is húzódó több négyzetkilométere az enyhén lejtős rétekkel, hazai legszebb síterepünket képezi.

A BETE nagyrészt a világháborúban elesett neves Tátra-járói (dr. Serényi, dr. Dobrovics, Mervay, dr. Csepcsányi, Kerekes stb.), valamint a hegyek közt elszerencsétlenedett Vachter Jenő és Laufer Pista voltak az „Egyetemiek”. Az ő emléküket őrzi a csonkahaza legmagasabbra épült menedékháza.

Eredetileg egy 46 férőhelyes (2 étterem, 6 hálószoba és bérlőlakás) kőmenedékházból és egy 64 férőhelyes ((5 szobás) nagy fabarakból állott a menedékháztelep. A hazai turistaságnak a háború utáni első létesítménye volt, melynek megépítése a hihetetlen rossz és meredek erdei utakon való anyagfelszállítás és a közel 1000 méteres magasságban való építkezési nehézségek folytán a berendezéssel együtt mintegy másfél milliárd papírkoronát emésztett fel, ami a mai értékben is 120.000 pengőt jelent.

Az egri érsekség 4-5 holdnyi bérelt területén lévő hatalmas menedékháztelephez az északi oldalban, a volt Károlyi-birtokon az MHE nagy síugrósáncot létesített, melyről már 40 métert is lehetett ugrani. A hidasfolyási Mátrasánc elkészülte előtt ez volt az ország legnagyobb és legszebb környezetű ugrósánca. Az egyesület Báró Solymossy Jenő területén, a menedékháztól 5 percnyire, 2 kisebb gyakorló ugrósáncot is épített.

A Mátra egyre növekvő idegenforgalmához igazodni kellett s a virágos Galyatető nem maradhatott a közönség előtt hozzáférhetetlen. Megépült a Gyöngyös-parádi közút 17-es, ma 18-as km-ének közeléből kiágazó Galyára vezető autóút, melynek a Galyától Pásztóra, illetve Alsóhutára vezető 2. szakaszán is serényen dolgoznak s jövőre már talán a külföldi autósok is végigroboghatnak a csonkahaza legszebb autóútján, a Mátrai transverzális közúton, mely ma már a Galyán túl is, egész Ötházhutáig teljesen kész s nagyban hozzájárul az eddig ismeretlen nyugati mátrai területek fejlődéséhez.

Az autóút megépültével szükségessé tette az eredetileg turisták és síelők részére épült menedékház modernizálását is.

Átépítés, vízvezeték, villanyvilágítás ismét 63.000 pengőjébe került az egyesületnek, tehát az 5.5 holdas magnagyobbodott és az Érsekségtől kedvezményes vásárlás útján az egyesület saját tulajdonába került területbe összesen 180.000 pengőt fektettek be.

Ma 17 hálószoba, 2 étterem, fürdőszoba s a szükséges mellékhelyiségek egyszerre 33 üdülővendég kényelmes és zavartalan elhelyezését biztosítják, míg a Zsuzsi penzióban további 20 vendég hálhat.

A galyatetői menedékház megépítésének felbecsülhetetlen értéke volt a magyar turisztika újraéledése szempontjából, de jelentősége még nagyobb a Mátra-kérdés szempontjából. A menedékház felavatásán az ország különböző részeiből jelen volt előkelő társaság felfigyelt s látta a Mátra szépségeit, a magyar kormány kiküldöttei ez alkalommal vettek először tudomást arról, hogy mit jelenthet a Mátra a megcsonkított ország közegészségügyi és belső idegenforgalmi szempontjából. E menedékház megépítése átütő erővel hatott Gyöngyös társadalmára és a város vezetőségére is. Kinyílt a szemünk és megláttuk a mi Mátránkat

(Fotók: Varró János gyűjteményéből)

A Vachott Sándor Városi Könyvtár archívumából lejegyezte: Rostás Gabi

Kodály kápolna

1941. szeptember 8-án avatták föl a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Jankó Gyula építészmérnök tervei alapján készült kápolnát. Eme hajlék első evangélikus kántora Fasang Árpád zongoraművész, diplomata volt.

A kápolnát nagyon szép, színes ólomüveg ablakok díszítik, melyek mozaik hatását és az üvegfestésre igen jellemző élénk színeket kiemeli a felkelő és a lenyugvó nap fényözöne. Közülük néhányat Sztehló Lili tervezett, ilyen a Szent Hubertuszt ábrázoló ablak, amely Kodály Zoltánné emlékére készült.

Bemutatjuk a környékre is utaló, személynév eredetű helységnevek névadóit: Szt. Istvánt, Szt. Lászlót és a Szt. Imre herceget ábrázoló üvegablakokat.

A szép üvegablakokon keresztül pillantsunk be az üvegfestés történetébe.

Az üvegművészet korántsem mai találmány, az emberek már évezredekkel ezelőtt felfedezték maguknak ezt a rejtélyes, színes művészetet. A időszámításunk előtti negyedik évezredből maradtak fenn az üvegművészet első alkotásai, melyek Egyiptomban készültek. A bizánciak az egyiptomiaknál már sokkal jobban kiismerték az üveget.

A legszebb üvegfestmények a gótika korából maradtak fenn, ekkor élte virágkorát, és elsősorban templomokban alkalmazták, mert kiválóan alkalmas a természetfeletti dolgok megjelenítésére. A színes üvegablakok elkészítésének legrégibb módja az volt, hogy a festményt rajz szerint kivágott, színes üvegdarabokból, az ún. ablakólommal illesztették össze.

A reneszánsz korban a falfelületek egyre nagyobbak lettek, ami a színes üvegablakok háttérbe szorulását hozta. A XVIII. században megkezdődött az ablaküveg tömeggyártása, így az egykor virágzó műhelyek hanyatlásnak indultak, és a féltve őrzött üvegfestési és egyéb eljárások a mesterek titka maradt örökre.

A XIX. században az üvegfestés újra életre kelt. Ebben a korban a középkorihoz képest már csak túl tiszta üveget tudtak gyártani. Ekkor kezdték előállítani az antik üveget, amely a középkor tökéletlen üveggyártását próbálta utánozni.

Nagy áttörés volt az 1893-as chicagoi világkiállítás, ahol Tiffany bemutatta rézfóliás technikával készített ólomüvegét, mely Tiffany-üveg néven vált ismertté és a szecesszió kedvelt üvegfajtájává vált.

A múlt század végétől kezdve középületekben is gyakrabban alkalmazták a színes üvegablakokat, melyek ezzel a hétköznapi élet részévé váltak. Az ólomüveg éppolyan alkalmazott művészet lett az építészetben, mint a falfestés, vagy a szobrászat.

Magyarországon Róth Miksa művei révén ez a műfaj iparművészetből újra képzőművészetté vált. (Fotó: Rostás Gabi)

Rostás Gabi

Őzse Ági és Galyatető

Szüleivel 1961-ben költöztek Galyatetőre. Oviba a Nagyszállóba, iskolába a ma már Turista Centrum részeként működő egykori kisiskolába járt öt évig, ahol egyedül volt tanuló. Hatodiktól már Mátraszentimrén, kétosztályos, összevont iskolában folytatta.

Az ország tetején, erdőben, üdülőhelyen felnőni az élet csodája.

A BM üdülő és a SZOT Nagyszálló kéthetes turnusváltásaival, a magánházak vendégeivel, vállalati üdülők és téli időszakban a síelőkkel együtt, mintegy 600 vendég volt állandóan a hegyen.

Vidám, pezsgő élet folyt, sikk volt Galyatetőn üdülni. Sokan éveket vártak, hogy beutalóhoz jussanak. Gyerekként úgy gondolták, hogy ilyen az egész világ, telis – teli csupa mosolygós, jókedvű emberekkel. Az itt dolgozók gyerekei valamennyien ebben a természet adta mesés környezetben, szabadságban nőttek fel. A szülők az üdülőkben dolgoztak, de a családi házakban, így náluk is, fizetővendéglátás folyt, sok közös programmal, élménnyel a náluk üdülő vendégekkel.

Emlékeiben hosszú, havas telek voltak, bár az is lehet, hogy csak a gyerek volt kicsi, de a lehetőség adta/kínálta, hogy szinte minden gyerek hozzánőtt a síléchez és van, aki rajta is maradt, mint Őzse Ági, akinek példaként ott volt a bátyja, aki már versenyzett.

Ági ötévesen a lesiklással kezdte, de lehet, hogy a váltásban segítségére volt 1973-ban az Úttörő Olimpia megnyerése sífutásban. Kilencéves korától a lesikló éveket a BKV Előre csapatában töltötte, sífutóként pedig mindvégig a Vasas SC – ben  versenyzett.

Nagy meglepetés volt, amikor még juniorként, 18 évesen, felnőtt magyar bajnokságot nyert, ahol nem kisebb egyéniséggel, mint Monspart Saroltával kellett megküzdenie. Ettől kezdve, teljes mellbedobással a sífutás mellett kötelezte el magát.

A Berze Nagy János Gimnáziumban érettségizett, majd a fővárosban dolgozott, így együtt tudott edzeni a csapattársakkal. Édesanyja, még néhány évig Galyatetőn élt, akit gyakran meglátogatott, főleg télen, de 1981-től végleg Budapestre költöztek és innen számolva, több mint 30 magyar bajnoki cím lett az aktív versenyzés eredménye. A Gépipari Spartacusban tájfutott 19 évesen, ahol a csapattársakkal kétszer váltóbajnokságot nyertek. Ezzel plusz kettővel gyarapodott a magyar bajnoki címek száma.

1983-ban született Adrienn lánya, és ezt követően az anyai teendők kerültek előtérbe, de egy váratlan helyzet ismét sikert hozott. 1986-ban a Sítájfutó VB-t Bulgáriában szervezték meg, ahol pontszerző 6. helyezést értek el váltóban. Az egyik csapattag betegsége miatt kerülhetett a váltóba, ugyanis nagyon kevés sportoló van, aki mindkét sportágban járatos. A havas telek reményében újra előtérbe került a sífutás. Igaz, nem versenyszerűen, hanem, mint oktató a Bozsik Anna által megálmodott Sífutó Iskolában, aminek az a célja, hogy minél több amatőr ismerje és szeresse meg a sífutást, itt, Galyatetőn. Az idei havas napokon sokan órákat autóztak – kicsik, nagyok – azért, hogy megismerjék a sífutás örömét és élvezzék a hegy ajándékát, a ragyogó napsütést, amikor a völgyek hosszú időre ködbe burkolóznak. Az áprilisi tréfa sokakat a hegyre csábított, amikor április 16-án 15 cm hó esett, amit Ági is kihasznált, de már nem kellett utaznia, csupán az ajtóban kellett felcsatolni a lécet és könnyedén belecsúszni a hómezőbe.

Visszatérve a hegyre újból vannak barátai, mint a hegyi tündér, szomszédok, négylábúak, akikkel sok közös élmény és közös tenni akarás van Galyatetőért. 

Rostás Gabi

Galyatető – Kodály Zoltán – Missa brevis – Ittzés Mihály

Vajon mi köti össze e négy külön-külön is csodának tekinthető ajándékát a Jóistennek? Galyatető volt Kodály Zoltán kedvenc tartózkodási helye, mondhatni második otthona.

Bizonyíthatóan ide kötődik legszebb egyházi művének születése (Csendes mise – Missa brevis). Ittzés Mihály zenetudós, zenepedagógus, művészeti író érdeme – akiben én gimnáziumi osztályfőnökömet tisztelhettem -, hogy e falak közt először hangzott fel a nagy mű, 2014. június 28-án, éppen öt éve, a kápolna előtti bronz Kodály szobor szentelésén, mely Sütő Ferenc pécsi szobrászművész alkotása.

Bármilyen furcsa is kimondani, a 964 méter magasan fekvő Galyatetőt Trianonnak “köszönhetjük”. Amikor elveszett a Tátra, maradt helyette a Mátra.

Először megépült a kilátó, 1934-ben. A  Nagyszálló (ma Grandhotel Galya) 1936-39 között készült el. (4 emelet, 110 szoba, 300 ágy). Éppen idén 80 éves! Ismert vendégei közül néhány: Illyés Gyula, Németh László, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Honty Hanna…Még filmet is forgattak benne: Tavaszi napsütés címmel, Tolnay Klári Turay Ida, Csortos Gyula főszereplésével. A 107-es és 108-as egymásból nyíló szobák a leghíresebb vendégnek, Kodály Zoltánnak és feleségének voltak fönntartva. Jankó Gyula építész elmondása alapján tudjuk, hogy a szépen faragott mátrai andezit kőből jócskán maradt.

Elhatározták, hogy templomot építenek belőle a szálló vendégei számára. 1941. szeptember 8-án szentelték fel a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Persze mindenki csak becenevén: Kodály kápolnaként ismeri és emlegeti. Egy oldaltornyos, egyszerű épület. Harangját az egri érsek ajándékozta, a háború során megsérült, de működik. Felirata: “Ezt Szmrecsányi Lajos egri érsek adományozta, amikor hős honvédeink a Donnál a vörös áradat ellen harcolnak. 1942.” A színes üvegablakok két művész: Sztehló Lili (1897-1959) és Csiby Mihály (1922-2016) munkái.

Belépve, bal oldalon, államalapítónk, Szent István, fia Szent Imre herceg és a lovagkirály, Szent László láthatók. Amikor 1938-ban nálunk volt az Eucharisztikus Világkongresszus, róluk lettek elnevezve a Felső-Mátra szlovák falvai (Alkár= Mátraszentimre, Felsőhuta= Mátraszentistván és Fiskaliáshuta= Mátraszentlászló) Jobb oldalon női szentjeink, Árpádházi Szent Erzsébet és a Nyulak szigetének névadója, IV. Béla király leánya, Margit.

A szentélyben lévő egyik ablak – Kodály Zoltán felesége – Emma asszony adománya. A középső, a Missa brevisre emlékeztet. Orgonasípok előtt éneklő kórus látható, kottarészlettel, felső részében a keresztény hitvallás első sora olvasható: “Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem” Vagyis: “hiszek az egy Istenben, a mindenható Atyában”  Ezt az ablakot Csiby Mihály készítette 1987-ben.  Amint a hátul lévő is az ő alkotása (1990-ből), rajta a Boldogasszony Anyánk, régi magyar himnusz sorai olvashatók. (A két művész stílusa szemmel láthatóan is jól elkülöníthető.)

A templom karzatán ma is az a harmónium szolgál, melyen Kodály Tanár Úr oly sokat játszott (egy réztábla emlékezetet erre.) Amikor sétálni indult, s a templom felé vette útját, a helyi gyerekek utána futottak. Jó néven vette, ha a gerendán ülve hallgatják őt, ahogyan játszik. Egyetlen kikötése volt csupán, csendben kellett figyelni. Történt pedig, hogy a nagy hóban, nem tudott feljönni Gyöngyösorosziból a kántor. Telefonon megkérte Kodályt, hogy helyettesítse a misén.

Idézném Nádasdy Alfonz bencés szerzetest, Kodály gyóntatóját, aki a Tanár Úr temetési szertartását is vezette. Kérdeztem, hogy a nagy hóban és hidegben el tudott-e menni a misére a kis hegyi kápolnába?Odanyújtotta elmaradhatatlan ötvonalas jegyzetfüzetét és azt mondta: segédkántor lettem, és ezt írtam.

Jellemző Kodály lelkületére, hogy nem akart ötletszerűen improvizálni (nem méltó a liturgiához – mondta), ezért vázlatokat készített a mise részeihez. Ez lett az alapja a XX. század legliturgikusabb remekének, az Orgonamisének, majd a Missa brevisnek. Klasszicitásában, a mise lényegéhez, szövegéhez alkalmazkodásban mintának lehet tekinteni. Első lehettem, aki hallotta e művét, mert néhány hét múlva zongorához ülve bemutatta. Hozzátette: Kétszáz évet késtünk vele.

Amikor 1944-ben fenyegetve érezték magukat – de főleg Emma asszony élete forgott kockán – beköltöztek az Irgalmas Nővérek zárdájába. Erről Ittzésné Kövendi Kata könyvéből idéznék. Kodály volt tanítványa, Bors Virgínia nővér segítségével talált menedéket itt az ostrom alatt. Feleségével, december 15-től január 23-ig – az Operaház pincéjébe való átköltözésig – itt húzódtak meg nagyon sok menekülttel együtt a pincében berendezett óvóhelyen. A bombázások közben, a rendelkezésére bocsátott, harmóniummal is ellátott, második emeleti szobában fejezte be a Missa brevist.

Az ostrom utolsó heteit feleségével a pincében töltötték, ahová az Operaház személyzete mellé őket is befogadták: Emma asszony zsidó származása miatt bujkálniuk kellett. A Missa brevis első előadását 1945 februárjában az Operaház fűtetlen alsó ruhatárában tartották. A szólisták helyettesítették a kórust is, az orgonaszólamot Oláh Gusztáv, az Operaház rendezője játszotta harmóniumon. 2017-ben ezt megismételték ugyanazon a helyszínen.

Hogy születése helyén, Galyatetőn is megszólaljon a mű, sokat kellett várni, 73 évet. Az érdem Ittzés Mihály Tanár Úré. Úgy gondolta, a kápolna előtti szobor avatásakor, a szentmisén fel kell hangzania a Missa brevisnek. Bátorított és biztatott, mindenben segített. Az új Liszt Ferenc Kamarakórus énekelt, Erdei Péter vezetésével. A harmóniumnál Fassang László ült. A misét Kacsik Árpád plébános atyánk celebrálta. Örök emlék marad nekünk, akik hallhattuk.

Takács Miklós, montreáli karmestertől szeretnék feleleveníteni egy történetet.

Karmesterként már zeneakadémista koromban próbálgattam szárnyaimat. egy budapesti templom kórusán. Az Újlaki Templom énekkarával és az Operaház fiatal szólistáival, többek között Kodály Missa brevisét is előadtuk. Ennek a gyönyörű misének egész kottaanyagát Kodálytól kaptuk ajándékba. Amikor az árát akartam megtudni, Kodály így válaszolt: énekeljétek szépen! – ez az ára.

(Közreműködtek: a Kőbányai Szent László énekkar és a Ciszterci Szent Alberik kórus (Kővári Eszter Sára, Szarka Emília, Kiss Edit, Komáromi Márton, Klézli János énekművészek), Mészáros Zsolt Máté orgona és harmónium művész. Vezényelt: Somogyváry Ákos karnagy, Erkel Ferenc szépunokája, az Erkel Ferenc Társaság elnöke)

Zoboki Antalné Anna

Mátraalmási történet

„Hát nem érted, hogy mindig erre vágytam, egy parasztházra, a telek végén zúgó hegyi patakkal?! „ Ma is – 25 év távlatából – pontosan emlékszem párom szavaira, mielőtt megvettük Mátraalmáson a lerobbant kis parasztházat, a nyári konyhával és az elhanyagolt kerttel.

Aggályaim nem voltak alaptalanok, mert az elkövetkező öt-hat év hétvégéi – tavasztól őszig – munkával teltek sógorom és saját kamasz fiaim nem nagy örömére.

Persze, ma már mindannyian büszkén és nosztalgiával emlékezünk erre az időszakra. Megújult a ház, megszépült a porta, és az unokákkal töltött nyári hónapok, a népes karácsonyi esték feledhetetlenek lettek számunkra.

A rengeteg feladat mellett mindig foglalkoztatott, hogy mit kezdjek a lomtárként használt nyári konyhával? A kis épület egyik sarkában egy romos rakott tűzhely volt, melynek igazi értékét akkor kezdtem érzékelni, amikor szomszédasszonyom arról kezdett mesélni, milyen csodálatos emlékei vannak arról, amikor gyermekfejjel a kemence tetején melegedett, és ma is az orrában érzi a sülő kenyér és túrós lepény illatát. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor elmondta, hogy a faluban ma már csak ez az egyetlen tűzhely maradt meg.  Tizennyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre döntöttem az épület belső felújításáról és funkciójáról. Feleségemmel megegyeztünk, hogy teljes szabadságot ad a kialakításra, és addig nem lép a helyiségbe, amíg teljesen kész nem leszek vele. A közel két hónapos munkálatok során minden szakmai felvértezettségemre szükség volt. Kőműves és asztalos munka, burkolás, festés, lakberendezés.

Teljesen megújult a tűzhely, kijavítottam, lefestettem a falakat, nyílászárókat, leburkoltam a helyiséget. Korábbi évtizedek gyűjtögető szenvedélyének most örültem csak igazán, hiszen sok régiség, családi ereklye gyűlt össze, melyekből mazsolázhattam. A legnagyobb elismerés azonban az volt, amikor az egyébként kritikus feleségem is tetszését fejezte ki, meglátva a berendezett helyiséget.

Ma már a családi körben RETRO-BOROZÓ-nak titulált nyári konyha a szűk baráti társaságok és az unokák kedvelt találkozóhelye. A rakott tűzhely jó szolgálatot tesz a gomba szárításánál. Ez évben, a fiammal közösen, megépítettünk a portán egy bakonyi dongás kemencét. Hogy mikor kerül sor a kemence befűtésére? A legközelebbi projekt az új kemencében az első malac megsütése lesz.

Az azonban biztos, hogy az új kemence nem fogja túlélni az én szeretett rakott tűzhelyemet!

Varga György