Galyatető – Történetek

Egyetemiek” menedékháza

(Korabeli helyesírással)

Tátra, Fátra, Mátra…A szent hármashalom, az egységbe foglalt négy folyóval és az apostoli kettős kereszttel alkotja a magyar címerpajzsot, jelentette a régi, a nagy, a boldog Magyarországot. Ma, ha rátekintünk címerünkre, belső szorongás vesz rajtunk erőt, mert a hármas halomból csak egyet mondhatunk a magunkénak.

Tátra, Fátra, Mátra…Mit jelentettek nékünk? Nem törődtünk Veled, mily semmibe sem vettünk. Jöttünk, mentünk boldogan éltünk, naponként láttunk és nem simogattunk, nem becézgettünk, nem élveztük szépségeidet, pedig egészben a miénk voltál. Ha „nagy kirándulást”” rendeztünk, felmentünk a Sárhegyre – a Szent Annához – , kimentünk Benére, de ki ment tovább, ki nézte, ki bámulta meg, hogy mit rejtesz felsőbb rétegeidben. Ki látta, ki élvezte csendedet, ki borult le csodás bérceid előtt. Voltak természetimádók, voltak, kik nagy szöges cipőben, hosszú botokkal, hátizsákkal jöttek, messziről jöttek. Megbámultuk őket. Kik ezek, mit akarnak, hová mennek?

Nem értettük őket. Jöttek, eltűntek s néhány nap múlva mentek. Itt a városban is élt közülök néhány. (Hanák Kolos, Széky István, Makra Géza, Ehrlich Mihály stb.) Azt mondották, hogy ők turisták. Tudomásul vettük, de céljaikat nem értettük.

A turistákon kívül volt néhány szalonkabátba járó gyöngyösi polgár is, ki lelkesedéssel beszélt, vitázott a Mátra szépségeiről. Kinevették, kigúnyolták őket. Néhai jó Csomor Kálmán polgármester elültette a benei fenyveseket, városi programmá tette a benei kérdést. Ki hallgatott rá…Pápay Mihály által megépített hat villa és semmi más az eredmény. A turisták élték a maguk életét. A Mátra Egylet nagy értékű munkásságot fejt ki, de e kis, lelkes társaságon kívül alig vett valaki más tudomást a Mátráról. Az 1914 körüli időkben nagy, dermedt csend következett. Lidércnyomásként nehezedett ránk a nagy készülődés, majd kitört a vihar. A Mátra őserdeinek felnyögő, panaszos zokogását túlharsogta az ágyúk, fegyverek morajlása; aztán jött a nagy ájultság. Felébredtünk, tapogattuk tagjainkat s rájöttünk, hogy se kezünk, se lábunk. Nincs Tátránk, nincs Fátránk, könnyes szemekkel nézhetünk fel a kis Benjaminusra, a mi árván maradt Mátránkra.

Ki tudja meddig sírdogálunk, ha meg nem jelennek újra a nagy, szöges bakancsosok. Jöttek. Most azonban már lassabban, gondterhesebben jártak és közöttünk is meg-megálltak. A turistabot helyett egy-egy gerenda volt kezükben, a turistazsák belsejében egy-egy tégla is meghúzódott. Az egyiket Vigyázó Jánosnak hívták, a másik Horn K. Lajos névre hallgatott. Ügyvéd és mérnök. Vasárnaponként turistáskodtak. Mit akarnak, hová igyekeznek, miért cipekednek? Nem tudtuk, csak bámultuk és tőlük hallottuk: elveszítettük a tátrai ház építésének lehetőségeit, jöttünk itt felépíteni azt és felfedezni a Mátrát. Jöttek és győztek. Háton hordták a téglát, kunyeráltak, lelkesítettek bennünket és felráztak! Pár évi (1922-1925) szívós, bámulatra méltó munka után felavatták a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Magyar Hegymászók Egyesülete Bierbauer Virgil műépítész által tervezett menedékházát (1925).

A Magyar Hegymászók Egyesületének Galyatetői „Egyetemiek” menedékháza a csonkahaza másodlegmagasabb hegyén, a 965-6 m-es legmagasabb pont mellett, helyszíni terméskőből, 1922-től 1925-ig épült.

Eredetileg a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület Tátrajáról a menedékházat a Magas-Tátra mélyén rejtőzködő Batízfalvi-tó partjára akarták építeni. Közben kiütött a háború, elvesztettük a Tátrát és így az egyesületnek a MHE-ben tömörült megmaradottjai a Magas-Tátra helyett az országcímer egyetlen megmaradt halmára, a Mátrára szorultak. A Galyatetőt azért választották, mert onnan tiszta időben jól látható régi működésük területe, minden magyar hegyjárónak szíve-vágya a Tátra, azonkívül a Galyatető orma mintegy 80 holdas virágos és kilátásos rétséggel emelkedik az erdőhatár felé, amelynek a Piszkéstető felé, valamint a délnek is húzódó több négyzetkilométere az enyhén lejtős rétekkel, hazai legszebb síterepünket képezi.

A BETE nagyrészt a világháborúban elesett neves Tátra-járói (dr. Serényi, dr. Dobrovics, Mervay, dr. Csepcsányi, Kerekes stb.), valamint a hegyek közt elszerencsétlenedett Vachter Jenő és Laufer Pista voltak az „Egyetemiek”. Az ő emléküket őrzi a csonkahaza legmagasabbra épült menedékháza.

Eredetileg egy 46 férőhelyes (2 étterem, 6 hálószoba és bérlőlakás) kőmenedékházból és egy 64 férőhelyes ((5 szobás) nagy fabarakból állott a menedékháztelep. A hazai turistaságnak a háború utáni első létesítménye volt, melynek megépítése a hihetetlen rossz és meredek erdei utakon való anyagfelszállítás és a közel 1000 méteres magasságban való építkezési nehézségek folytán a berendezéssel együtt mintegy másfél milliárd papírkoronát emésztett fel, ami a mai értékben is 120.000 pengőt jelent.

Az egri érsekség 4-5 holdnyi bérelt területén lévő hatalmas menedékháztelephez az északi oldalban, a volt Károlyi-birtokon az MHE nagy síugrósáncot létesített, melyről már 40 métert is lehetett ugrani. A hidasfolyási Mátrasánc elkészülte előtt ez volt az ország legnagyobb és legszebb környezetű ugrósánca. Az egyesület Báró Solymossy Jenő területén, a menedékháztól 5 percnyire, 2 kisebb gyakorló ugrósáncot is épített.

A Mátra egyre növekvő idegenforgalmához igazodni kellett s a virágos Galyatető nem maradhatott a közönség előtt hozzáférhetetlen. Megépült a Gyöngyös-parádi közút 17-es, ma 18-as km-ének közeléből kiágazó Galyára vezető autóút, melynek a Galyától Pásztóra, illetve Alsóhutára vezető 2. szakaszán is serényen dolgoznak s jövőre már talán a külföldi autósok is végigroboghatnak a csonkahaza legszebb autóútján, a Mátrai transverzális közúton, mely ma már a Galyán túl is, egész Ötházhutáig teljesen kész s nagyban hozzájárul az eddig ismeretlen nyugati mátrai területek fejlődéséhez.

Az autóút megépültével szükségessé tette az eredetileg turisták és síelők részére épült menedékház modernizálását is.

Átépítés, vízvezeték, villanyvilágítás ismét 63.000 pengőjébe került az egyesületnek, tehát az 5.5 holdas magnagyobbodott és az Érsekségtől kedvezményes vásárlás útján az egyesület saját tulajdonába került területbe összesen 180.000 pengőt fektettek be.

Ma 17 hálószoba, 2 étterem, fürdőszoba s a szükséges mellékhelyiségek egyszerre 33 üdülővendég kényelmes és zavartalan elhelyezését biztosítják, míg a Zsuzsi penzióban további 20 vendég hálhat.

A galyatetői menedékház megépítésének felbecsülhetetlen értéke volt a magyar turisztika újraéledése szempontjából, de jelentősége még nagyobb a Mátra-kérdés szempontjából. A menedékház felavatásán az ország különböző részeiből jelen volt előkelő társaság felfigyelt s látta a Mátra szépségeit, a magyar kormány kiküldöttei ez alkalommal vettek először tudomást arról, hogy mit jelenthet a Mátra a megcsonkított ország közegészségügyi és belső idegenforgalmi szempontjából. E menedékház megépítése átütő erővel hatott Gyöngyös társadalmára és a város vezetőségére is. Kinyílt a szemünk és megláttuk a mi Mátránkat

(Fotók: Varró János gyűjteményéből)

A Vachott Sándor Városi Könyvtár archívumából lejegyezte: Rostás Gabi

Kodály kápolna

1941. szeptember 8-án avatták föl a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Jankó Gyula építészmérnök tervei alapján készült kápolnát. Eme hajlék első evangélikus kántora Fasang Árpád zongoraművész, diplomata volt.

A kápolnát nagyon szép, színes ólomüveg ablakok díszítik, melyek mozaik hatását és az üvegfestésre igen jellemző élénk színeket kiemeli a felkelő és a lenyugvó nap fényözöne. Közülük néhányat Sztehló Lili tervezett, ilyen a Szent Hubertuszt ábrázoló ablak, amely Kodály Zoltánné emlékére készült.

Bemutatjuk a környékre is utaló, személynév eredetű helységnevek névadóit: Szt. Istvánt, Szt. Lászlót és a Szt. Imre herceget ábrázoló üvegablakokat.

A szép üvegablakokon keresztül pillantsunk be az üvegfestés történetébe.

Az üvegművészet korántsem mai találmány, az emberek már évezredekkel ezelőtt felfedezték maguknak ezt a rejtélyes, színes művészetet. A időszámításunk előtti negyedik évezredből maradtak fenn az üvegművészet első alkotásai, melyek Egyiptomban készültek. A bizánciak az egyiptomiaknál már sokkal jobban kiismerték az üveget.

A legszebb üvegfestmények a gótika korából maradtak fenn, ekkor élte virágkorát, és elsősorban templomokban alkalmazták, mert kiválóan alkalmas a természetfeletti dolgok megjelenítésére. A színes üvegablakok elkészítésének legrégibb módja az volt, hogy a festményt rajz szerint kivágott, színes üvegdarabokból, az ún. ablakólommal illesztették össze.

A reneszánsz korban a falfelületek egyre nagyobbak lettek, ami a színes üvegablakok háttérbe szorulását hozta. A XVIII. században megkezdődött az ablaküveg tömeggyártása, így az egykor virágzó műhelyek hanyatlásnak indultak, és a féltve őrzött üvegfestési és egyéb eljárások a mesterek titka maradt örökre.

A XIX. században az üvegfestés újra életre kelt. Ebben a korban a középkorihoz képest már csak túl tiszta üveget tudtak gyártani. Ekkor kezdték előállítani az antik üveget, amely a középkor tökéletlen üveggyártását próbálta utánozni.

Nagy áttörés volt az 1893-as chicagoi világkiállítás, ahol Tiffany bemutatta rézfóliás technikával készített ólomüvegét, mely Tiffany-üveg néven vált ismertté és a szecesszió kedvelt üvegfajtájává vált.

A múlt század végétől kezdve középületekben is gyakrabban alkalmazták a színes üvegablakokat, melyek ezzel a hétköznapi élet részévé váltak. Az ólomüveg éppolyan alkalmazott művészet lett az építészetben, mint a falfestés, vagy a szobrászat.

Magyarországon Róth Miksa művei révén ez a műfaj iparművészetből újra képzőművészetté vált. (Fotó: Rostás Gabi)

Rostás Gabi